18

Amelyben D’Artagnan felkeresi Porthost, de csak Mousquetont találja

Amikor D’Artagnan alaposan meggyőződött róla, hogy D’Herblay fővikárius úr csakugyan nincs otthon, és hogy barátját nem találja meg se Melunben, sem környékén, sajnálkozás nélkül elbúcsúzott Bazintól, sanda pillantást vetett a nagyszerű vaux-i kastélyra,38 amely akkor kezdett abban a fényében ragyogni, ami később bukását okozta, és ajkát összeszorítva, mint aki bizalmatlan és gyanakvó, megsarkantyúzta tarka lovát, miközben így szólt magában:

“Sebaj, sebaj, mégiscsak Pierrefonds-ban találom meg a nekem való embert és a szükséges pénzszekrényt. Pedig csak pénzre volna szükségem, minthogy az eszmém kitűnő.”

Meg fogjuk kímélni az olvasót D’Artagnan utazásának prózai részleteitől; elég az hozzá, hogy a harmadik nap reggelén érte el Pierrefonds határát. Oda Nanteuil-le-Haudouinon és Crécyn keresztül érkezett. Már messziről észrevette Orléans-i Lajos kastélyát, amelyet mint afféle királyi domíniumot egy vén portás őrzött, és húsz láb vastag falaival, száz láb magas tornyaival a csodálatos középkori várkastélyok közé tartozott.

D’Artagnan végiglovagolt a fal mentén, szemével méregette a tornyok magasságát, aztán alászállt a völgybe. Már messziről felismerte Porthos kastélyát, mely egy hatalmas tó partján és egy pompás erdő szélén magasodott. Egy ízben már leírtuk olvasónk előtt, most csak emlékeztetjük rá. A szép fák után, a májusi napfény aranyában csillogó zöld dombok után, a tollbokrétaszerűen égnek egyenesedő szálerdők sora után, amelyek egészen Compiegne-ig nyúlnak, az első dolog, amit D’Artagnan megpillantott, egy nagy gördülő láda volt, amelyet két lakáj tolt, másik kettő pedig húzott. A ládában valami hatalmas zöld- és aranyszínű dolog volt, amelyet végigvittek és -toltak a park mosolygó, verőfényes fasorán. Azt a dolgot, amit D’Artagnan látott, messziről nem lehetett felismerni, közelebbről aranyzsinóros zöld posz­tóval bevont hordónak látszott, még közelebbről embernek, vagy inkább kínai bálványnak, s teste alsó része egészen betöltötte a ládát, közvetlen közelből pedig kitűnt, hogy nem más, mint Mousqueton: a haja fehér, és arca piros, mint valami paprikajancsinak.

- Hű, fékomadta! - kiáltott fel D’Artagnan. - Hiszen ez a kedves Mousqueton úr!

- Hej! - kiáltott fel a kövér ember -, hej, micsoda szerencse! Mily öröm! Hiszen D’Artagnan úr van itt... Álljatok meg, gazemberek!

Utóbbi szavai a lakájoknak szóltak, akik részben tolták, részben vonták őt. A láda megállt, és a négy lakáj katonás pontossággal egyszerre vette le zsinóros kalpagját, és egyszerre sorakozott a láda mögé.

- Ó, drága D’Artagnan úr - szólt Mousqueton -, mi kár, hogy nem ölelhetem meg térdét! De amint látja, tehetetlen ember lettem.

- Az ördögbe! Kedves Mousqueton, ez a korral jár.

- Nem, uram, nem a kor teszi, hanem a sok betegeskedés, a gondok.

- Gondjai vannak, Mousqueton? - kérdezte D’Artagnan, körüljárva a ládát. - Megbolondult, kedves barátom? Hiszen, hála Istennek, olyan erős, mint egy három évszázados tölgyfa.

- De a lábam, uram, a lábam! - nyögte az öreg szolga.

- Mi van a lábával?

- A lábam nem akar többé szolgálni.

- Az a hálátlan láb! Pedig, amint látom, jól táplálja, Mousqueton.

- Ó, jaj, e tekintetben a lábam semmit se vethet a szememre - sóhajtott Mousqueton - A testemért mindig megtettem azt, amit tehettem; nem vagyok önző.

És Mousqueton újra felsóhajtott.

“Vajon Mousqueton is báróságra pályázik, hogy ekkorákat sóhajt?” - kérdezte magában D’Artagnan.

- Istenem, a gazdám - szólt Mousqueton, mintegy fájdalmas álmodozásából ocsúdva. - Istenem, őméltósága milyen boldog lesz, ha megtudja, hogy eszébe jutott barátjának.

- A jó Porthos! - kiáltott föl D’Artagnan -, égek a vágytól, hogy megölelhessem.

- Ó - felelte Mousqueton elérzékenyülve -, ezt meg fogom neki írni, egész bizonyosan, uram.

- Hogyhogy? - kiáltott fel D’Artagnan. - Megírod neki?

- Azonnal, még ma.

- Hát nincs idehaza?

- Nincs, uram.

- De nincs innen messzire? Vagy messzire ment?

- Ej, mit tudom én, uram, mit tudom én? - szólt Mousqueton.

- Hej, az ántiját! - kiáltott föl a testőr, és türelmetlenül dobbantott a lábával -, a balszerencse kísér! Porthos sincs itthon, pedig annyira szeret otthon ülni.

- Uram, nincs is a báró úrnál otthonülőbb ember... De...

- Hát mi van vele?

- Ha valakit egy jóbarátja hív, hát...

- Jóbarátja?

- Kétségtelenül: a kitűnő D’Herblay úr...

- Szóval Aramis hívatta sürgősen Porthost?

- Megmondom, hogyan történt a dolog, D’Artagnan úr. D’Herblay úr levelet írt a báró úrnak.

- Igazán?

- Mégpedig oly sürgős levelet, uram, hogy a báró úr nyomban itthagyott csapot, papot!

- Mondd el nekem ezt a dolgot, kedves barátom - szólt D’Artagnan -, de mindenekelőtt küldd kissé hátrább ezeket az urakat.

Mousqueton felkiáltott: “Vonuljatok hátrább, gazfickók!”, és tüdejéből olyan hatalmasat fújt, hogy lélegzete szavak nélkül is elfújta volna a négy lakájt. D’Artagnan leült a gyaloghintó rúdjára, és jól kinyitotta a fülét.

- Úgy történt tehát - szólt Mousqueton -, hogy a báró úr levelet kapott D’Herblay fővikárius úrtól, nyolc vagy kilenc nappal ezelőtt, éppen a... mezei gyönyörűségek napján volt. Úgy van, ennélfogva szerdán.

- Hogy érted ezt? - kérdezte D’Artagnan. - Miféle mezei gyönyörűségek napja?

- Hát, uram, annyi mindenféle gyönyörűségünk van ezen a pompás vidéken, hogy egészen zavarban voltunk, és kénytelenek voltunk az élvezetekbe bizonyos rendszert belevinni.

- Ebből ráismerek Porthos rendszeretetére! Nekem ilyesmi eszembe se jutott volna. Igaz, hogy örömök dolgában nem is vagyok elkényeztetve.

- Mi bezzeg el voltunk.

- És hogyan szabályoztátok a gyönyörűségeket, hadd hallom? - kérdezte D’Artagnan.

- Ez egy kissé hosszadalmas história, uram.

- Nem baj, van időnk, meg aztán oly szépen beszél, kedves Mousqueton, hogy valóságos gyönyörűség meghallgatnom.

- Már az igaz - hagyta rá Mousqueton elégtétellel, mert úgy érezte, hogy igazságot szolgáltattak neki -, már az igaz, hogy nagy haladást tettem a báró úr társaságában.

- Halljuk a gyönyörűségek osztályozását, Mousqueton, türelmetlenül várom. Tudni szeretném, hogy alkalmas napon jöttem-e ide?

- Ó, D’Artagnan úr - szólt mélabúsan Mousqueton -, amióta a báró úr elutazott, minden gyönyörűségünk oda!

- Hát akkor, kedves Mousqueton, legalább a régi gyönyörök emlékeit idézze fel.

- Melyik nappal kezdjem?

- Ej, az ördögbe! Kezdje a vasárnappal, lévén ez az Úr napja.

- A vasárnappal?

- Igen.

- Vasárnap a vallásos gyönyörűségek napja; a báró úr misére megy, beveszi a szent ostyát, meghallgatja a rendes papja prédikációját és tanításait. Ez nem valami mulatságos dolog, de Párizsból várunk egy karmelita szerzetest, aki fel fogja váltani a báró úr házi papját, és aki nagyon szépen beszél, mint mondják. Legalább felébreszt majd bennünket, mert a mostani házipap beszéde alatt mindig elalszunk. Vasárnap tehát a vallásos gyönyörűségek napja. Hétfő: a világi gyönyöröké.

- Ejha - szólt D’Artagnan -, hogy érted ezt, Mousqueton? Mik azok a világi gyönyörűségek?

- Hétfőn, uram, mindig társaságba megyünk, vagy fogadunk látogatókat, vagy látogatóba megyünk; lantot pengetünk, táncolunk, rímeket faragunk, végül a bókok tömjénező hódolatát mutatjuk be a hölgyeknek.

- A pokolba! Ezek aztán a gavallérok, amilyen nincs több a földön! - szólt a testőr, nagynehezen visszafogva nevetőizmait, mert a kacagás valósággal csiklandozta.

- Kedd a tudományos gyönyörök napja - folytatta Mousqueton.

- Ez aztán remek! - szólt D’Artagnan. - Mik azok a tudományos gyönyörök? Mesélj csak erről egy kicsit, kedves Mousqueton.

- A báró úr vásárolt egy földgömböt, majd megmutatom. Akkora, hogy elfoglalja a nagy torony egész belsejét, úgyhogy gazdám karzatot csináltatott a földgömb fölé. Vékony fonalakra és cinkdrótokra oda van erősítve a nap és a hold. Forog az egész, gyönyörű látvány! A báró úr meg szokta nekem mutatni a tengereket és messzi világrészeket. De megfogadtuk, hogy többé nem megyünk el messzire. Nagyon érdekes a földgömb!

- Nagyon érdekes, úgy van! - szólt D’Artagnan. - És szerda minek a napja?

- Szerda, mint már mondottam, lovag úr, a mezei gyönyörűségek napja. Ilyenkor meg szoktuk nézni a báró úr birkáit és kecskéit. A pásztorok pásztorsíp és duda hangja mellett táncolnak, amint meg van írva egy könyvben, amely ott van a báró úr könyvtárában, és amelynek címe: Pásztorjátékok. A könyv szerzője már vagy egy hónappal ezelőtt meghalt.

- Nem Racan39 volt a neve? - kérdezte D’Artagnan.

- Úgy van, Racan. De ez még nem minden. Horgászunk néha a kis csatornában, azután pedig megebédelünk, virágkoszorúval a fejünkön. Ebből áll a szerdai nap.

- Teringettét! - mondta D’Artagnan. - Nem rossz nap a szerda. Hát a csütörtök? Mi marad a szegény csütörtöknek?

- Nem szegény a csütörtök sem - felelte Mousqueton mosolyogva. - Csütörtök az olimpiai gyönyörűségek napja. Hej, micsoda pompás nap. Elhozatjuk a báró úr valamennyi fiatal jobbágyát, akik aztán diszkoszt vetnek, birkóznak, versenyt futnak. A báró úr úgy dobja a diszkoszt, mint senki más. És ha ökölpárbajt vív, jaj annak, aki szembekerül vele.

- Miért jaj annak?

- Hát bizony, a báró úrnak, sajnos, le kellett mondani a birkózás gyönyörűségeiről. Beverte az emberek fejét, összezúzta állkapcsukat, betörte mellüket. Nagyon érdekes testgyakorlás, de senki se akart kiállni ellene.

- Így tehát az ökle...

- Ó, uram, az ökle erősebb, mint valaha. Ami a báró úrnak a lábát illeti, hát az kissé meggyöngült, ezt ő maga is bevallja. De minden ereje karjába szorult, úgyhogy...

- Úgyhogy öklével ma is leüt egy ökröt, mint valaha.

- Még ennél is többet tud, falakat dönt le. Legutóbb egyik majorosánál vacsorázott, hiszen tudja, milyen népszerű és kedvelt ember a báró úr. Vacsora után tréfából öklével ráütött a falra: a fal összeomlik, a háztető lecsúszik, három férfi és egy öregasszony maradt alatta.

- Szent Isten! És a gazdának nem történt semmi baja, Mousqueton?

- Nem, ő csak egy kis horzsolást szenvedett a fején. A sebét valami vízzel borogattuk, amit az apácák adtak. De az öklének nem történt semmi baja.

- Semmi baja?

- Semmi, uram.

- Pokoliak lehetnek ezek az olimpiai gyönyörűségek! De nem kerülnek-e nagyon sokba? Elvégre is özvegyek és árvák maradnak utána.

- Az özvegyek és árvák tartásdíjat kapnak. A báró úr jövedelmének egytized része le van kötve erre a célra.

- Térjünk át a pénteki napra - szólt D’Artagnan.

- Péntek a nemes és harcias gyönyörűségek napja. Vadászunk, vívunk, sólymokat idomítunk, lovakat törünk be. Végül a szombat a szellemi gyönyörűségek napja: szellemünket műveljük, nézegetjük a báró úr festményeit és szobrait, néha még írogatunk is, és tervrajzokat készítünk, végül pedig elsütjük a báró úr ágyúit.

- Tervrajzokat készítenek, ágyúkat sütnek el?...

- Úgy bizony.

- Barátom - mondta D’Artagnan -, Du Vallon báró csakugyan a legfinomabb szellemű és legszeretetreméltóbb ember, akit csak ismerek. De azt hiszem, van valami gyönyörűség, amit ti kifelejtettetek.

- Ugyan melyiket, uram? - kérdezte Mousqueton aggodalmasan.

- Megfeledkeztetek a testi gyönyörűségről!

Mousqueton elpirult.

- Hogy tetszik ezt érteni, uram? - kérdezte lesütött szemmel.

- A jó konyhát, a jó bort és a kedélyes poharazgatásokat értem rajta.

- Ó, hát ezeket a gyönyörűségeket nem is számítjuk, hiszen napirenden vannak.

- Derék jó Mousquetonom - szólt D’Artagnan -, annyira lekötött nagyszerű előadásod, hogy a legfontosabb dologról megfeledkeztem. Azt szeretném tudni, hogy mit írt D’Herblay fővikárius úr a gazdádnak.

- Igaz, bizony, a gyönyörűségek lekötötték figyelmünket. Akkor hát elmondom az egész dolgot, úgy, ahogy volt.

- Hadd halljam, kedves Mousqueton.

- Szerdán...

- Vagyis a falusi gyönyörűségek napján?

- Úgy van. Szerdán tehát levél érkezett. A báró úr az én kezemből vette át. Megismertem a címzésről, hogy ki írta.

- No és?

- A gazdám elolvasta a levelet, és felkiáltott: - Gyorsan a lovaimat és a fegyvereimet!

- Szent Isten! - kiáltott fel D’Artagnan. - Csak nem valami párbaj már megint.

- Dehogyis, a levélben csak ez a néhány szó volt:

Kedves Porthos, ha ekvinokcium előtt ide akar érni, azonnal keljen útra. Várok magára!

- Az áldóját! - mondta D’Artagnan elgondolkozva. - Úgy látszik, sürgős volt az ügy.

- Meghiszem azt. Így tehát - folytatta Mousqueton - a báró úr még aznap útnak is indult a titkárával együtt, hogy idejében megérkezhessen.

- És meg is érkezett idejében?

- Remélem. A báró úr, aki kissé indulatos ember, hiszen tetszik tudni, egyre csak azt hajtogatta: “Mi a csuda lehet az az ekvinokcium? Mindegy! Ugyancsak össze kell szednie annak az ekvinokciumnak minden ügyességét, ha előbb akar odaérni, mint én!”

- És azt hiszed, Porthos hamarább ért oda? - kérdezte D’Artagnan.

- Biztos vagyok benne. Akármilyen gazdag is az az ekvinokcium, különb lova mégse lehet, mint a báró úrnak!

D’Artagnan elfojtotta nagy nevethetnékjét, mert Aramis levelének rövidsége gondolkodóba ejtette. Követte Mousquetont, vagyis inkább Mousqueton kordélyát a kastélyig, ott aztán dúsan terített asztal fogadta, s királyi lakomában részesült, de semmi újat sem tudott meg Mousquetontól: a hű szolga kedvére kisírta magát, de mondani nem mondott semmit.

Éjszakára kitűnő ágyat kapott, de ott is folytonosan Aramis levelének értelmén tűnődött, és azt hányta-vetette magában, hogy mi köze lehet a napéjegyenlőségnek Porthos ügyeihez. De semmit sem értett a dologból, legfeljebb annyit, hogy valószínűleg a püspök úrnak valami kis szerelmi ügyéről van szó, ami miatt a nappalt egyenlővé kell tenni az éjjellel, és így útra kelt Pierrefonds-ból is, mint ahogy útra vált Melunből, és mint ahogy otthagyta La Fère gróf kastélyát is. Ezúttal azonban olyan bánatosan távozott, hogy bátran mondhatjuk D’Artagnan legkomorabb hangulatának. Lehajtott fejjel, merőn előreszegezte tekintetét, lába búsan verdeste a ló oldalát, és ebben a bizonytalan álmodozásban, amely néha a legfenségesebb ékesszólássá tud emelkedni, így szólt magában:

“Nincsenek többé barátaim, nincs jövőm, semmim sincs! Erőim széthullottak, mint régi barátságunk vesszőnyalábjai. Csak az öregség vár rám, hidegen, könyörtelenül. Gyászos fátylával beburkolja mindazt, ami megfényesítette, balzsamossá tette ifjúságomat, aztán vállára veszi ezt az édes terhet, és bedobja a halál feneketlen örvényébe.”

Hideg borzongás fojtogatta a derék és bátor gascogne-i szívét, amely pedig oly bátor és erős volt az élet bajaival szemben, néhány percig feketének látta még a feje fölött lebegő felhőket is, síkosnak és fagyosnak érezte a talajt, mintha temetőben járna.

“Hová menjek?... - töprengett magában. - Mit tegyek?... Egyedül... se családom, se jó barátom...” - Eh! - kiáltott fel hirtelen, és jól megsarkantyúzta lovát. A lova egyáltalán nem volt bánatos, hiszen jóllakott pierrefonds-i zabbal, és örömében két mérföldet futott egy vágtában.

“Gyerünk Párizsba” - döntött D’Artagnan. És másnap megérkezett Párizsba.

Tíz napjába került ez a kis utazás.